2015. november 6., péntek

40. rész*


~ Ashton szemszöge ~

Könnyektől áztatott vörös szemekkel róttam az utcát, talán valami nyomot kerestem. De mégis milyen nyomot? Ki tudja mikor az a levél... 
A kétségbe esés teljes egészében maga alá gyűrt és már csak az irányított, elterült az egész testemben. Szívem darabokra tört, úgy éreztem, mintha halott lennék, de nem. Éltem, hiszen éreztem a fájdalmat. A fájdalmat, amit semmihez, sem tudtam hasonlítani. Égetett belülről a kép, ahogyan karjaimban fekszik és átölelem törékeny testét. Szemeimet valósággal kimarták a záporozó sós cseppek, ahogy néha szorosan összezártam őket. A reménye apró lángja is lassan kialudt bennem, de még mentem, még hinni akartam, bármennyire is esett nehezemre.
A bolt mögötti sikátorba tévedtem be. A sötétség mindent elrejtett, semmit sem láttam. A beton falak hideget árasztottak így vacogni kezdtem és összébb húztam magamon a kabátot. Fejemet minden irányba kapkodtam, hátha látok majd valamit. Lépteimet szaporáztam, mikor is egy szűk folyosót pillantottam meg a sikátor vége felé. Egész testemben megremegtem, amikor egy kopott fém ajtó tárult elém, amin nagyon halványan fény szűrődött ki. Nem tudtam jó helyen járok-e, de tudtam, hogy be kell mennem.
Rövid hezitálás után minden finomságomat bevetve nyomtam le a kilincset, ami engedelmeskedett és nesz nélkül nyithattam, ki résnyire az ajtót. Vak sötétségbe érkeztem meg, nem mozdultam, csak halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Kezeimet végig vezettem a falon, de beleütköztek egy hideg korlátba, amit megmarkoltam. Lábaimmal egy apró lépést tettem előre és ekkor éreztem, hogy egy lépcsősor tetején állok, ami a mélybe vezet. A korlátot erősen szorítva lépdeltem óvatosan lefelé. A szívem majd kiugrott, amikor már nem volt több lépcsőfok és a fogózkodó. A szűk hely kiszélesedett és egy hosszabb folyosó tárult elém, ami elkanyarodott és a végén fény csillogott. Nem volt semmi tervem mi lesz, ha odaérek, mit fogok tenni vagy akár mondani is, ha emberekbe botlok. Lehet, hogy nincs is itt. Vissza kéne fordulnom. Ha most megfutamodok egész életemben gyűlölni fogom, magam, hogy ekkora beszari alak voltam.
Mély levegőt vettem és lassú léptekkel megindultam előre. Remegtem, nem is tudom, hogy nem estem össze, de próbáltam uralkodni magamon. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszűrjek, valami hangot a síri csendből, de esélytelen volt. Megtorpantam, ugyanis megint egy ajtóhoz értem, aminek a felső részén rácsok voltak. Próbáltam felágaskodni, hogy azon betekintést nyerhessek, de akárhogy erőlködtem, nem értem fel addig. Nem volt más választásom, be kellett nyitnom az ismeretlen helységbe.
Jobb kezemet a fém kilincsre helyeztem, minden levegőt, amit a tüdőmbe szívtam kipréseltem és lenyomtam a nyitó kart. Szemeimet összezártam, mikor nyikorogva résnyire kitártam az ajtót, de a csend töretlen maradt. A fény egy a mennyezeten lógó lámpától származott, de az eredeti kettő sor égőből már csak egy pislákolt. A levegő tele volt porral és orrfacsaró bűz töltött meg mindent. Körbenéztem és agy alakot véltem felfedezni a szoba közepén elterülve. A lélegzetem elakadt, a lábaim földbe gyökereztek, de a kíváncsiságom mindent felülmúlt. Kínzó lassúsággal közelítettem meg. Ahogy a test mellé értem elborzadtam. A feje mellett egy óriási vér tócsa tátongott, a kezében pedig egy fegyver pihent. A gyomrom megrázkódott, az arcát viszont felismertem, még így is. Félelem és egy minimális öröm is előjött belőlem, hogy őt találtam meg holtan fekve.
Fejemet elfordítottam a középkorú nő holttestétől és tovább indultam a szobába. Halk nyöszörgés ütötte meg a fülem, amitől szívem hatalmasat dobbant. Nem hallottam pontosan honnan jött a hang így egy helyben kezdtem körbe-körbe forogni mígnem újra meghallottam. Gyors léptekkel szeltem át a nagy helységet, aminek a végén ismét egy ajtóba ütköztem. Nem jöhetett máshonnan a hang, csak ez az egy felfedezetlen terület maradt. Gondolkodás nélkül akartam feltépni a kilincset, ami nem mozdult. Hevesen feszegetni kezdtem a zárat, de nem értem el vele semmit, nem nyílt ki.
- Avril! - törtem meg kétségbe esett hangommal a csöndet. Nem jött válasz az ajtó mögül.
- Avril odabent vagy? - tettem fel elcsukló hangon a kérdést. - Ashton vagyok! Ne félj kihozlak onnan! - nem tudom miért kezdtem el beszélni, hiszen lehet, hogy csak képzelődtem és senki nincs az ajtó túloldalán, de engem ott és akkor ez cseppet sem érdekelt. Szent meggyőződésem volt, hogy az ajtó fogsága mögött Ő van.
Idegesen túrtam a hajamba és gondolkoztam. Hogyan jussak be? Hátrébb lépdeltem és az ajtóra meredtem. Minden dühömet, félelmemet és reményemet próbáltam összegyűjteni magamban, majd ezeket egyesítve rohantam neki az ajtónak. Hangos robaj és reccsenés és pokoli fájdalom, de sikerült.  Nagy levegőket vettem, hiszen úgy éreztem a szívem mindjárt kiugrik a helyéről és nem csak az adrenalin löket miatt. A sarokban ugyanis egy vékony női test hevert, szőke haja szétterült a kemény betonon és a hang hatására ismét egy nagyon halk nyögés hagyta el kiszáradt ajkait. Megsemmisülve rogytam mellé majd szemem minden milliméterét könnyek lepték el. Teste nagy részét sérülések és vérző sebek borították, alkarján egy hatalmas nyílt vágásból szivárgott a vér. Ruhái mocskosak voltak és rongyosak. Arca hófehér volt, szemeit csukva pihentette és láttam, hogy minden lélegzet vételt, az utolsónak éli meg. Én mégis akkor láttam a leggyönyörűbbnek.
Remegő kezeimmel minimálisan megemeltem a fejét, de ezt mind félve és az ölembe fektettem. Végig simítottam arcán, amire egy hosszabb sóhajjal válaszolt. Tudtam, hogy nem fog megszólalni és azzal is tisztába voltam, hogy lehet, hogy örökre hunyta le mesés szemeit.
- Én-én a-annyira sa-sajnálom... - akadtam meg minden egyes szavamban. Mindenem remegett és nem tudtam visszafojtani előtörő zokogásomat. - Minden az én hibám Avril - a neve kiejtése után elcsuklott a hangom és halk sírásba kezdtem. Éreztem, hogy még lélegzik és szenved. Letekintettem rá. Gyönyörű volt, mindig is az volt és az is marad.
- A-A-sh - szűrődtek ki az erőtlen, gyenge szavak csodás ajkain. Fejemet felkaptam, és arcát közre fogtam remegő tenyeremmel. Szemeit felnyitotta és mélyen enyéimbe nézett. Mind a ketten tudtuk, hogy nincs tovább. Éreztem, hogy fél, retteg, ahogy én is. Arcán egy magányos könnycsepp gördült le, nem követte több, a síráshoz sem volt ereje.
- Shh.. - cirógattam meg. - Minden rendben lesz. Ne félj, kérlek ne sírj.. - próbáltam nyugtatni holott teljesen összeomlottam. A  lapos pislogása elnyúlott, hosszan zárta le pilláit, de újra felnyitotta és engem kémlelt. Nagyon halvány mosolyra húzódott az ajka és minden megmaradt erejét összegyűjtötte, hogy gyönge kezét az enyémre helyezze.
- Szeretlek - suttogta utolsó leheletével gyengéden és érzelemmel dúsan. Tudtam, hogy többé nem fog megszólalni. Feladott mindent.
Óvatosan fölé hajoltam és gyengéden tapasztottam enyéimet hideg és élettelen ajkaira. Éreztem, hogy még érzékelte csókunkat, még próbált visszacsókolni, de már nem tudott. Azt akartam, hogy valami csodálatos érzést éljen át utoljára. Nem akartam elengedni, de már nem tudtam mit tenni. Pár pillanat múlva utolsó lélegzet vétele is tovapillant és végleg itt hagyott. Percekig fogtam még a kezét és néztem már élettelen arcát. Nem fogtam fel, képtelen voltam elengedni vagy akár elmozdulni mellőle. Az életemnek hivatalosan is vége.
Nélküle képtelen vagyok gondolkozni, úgy érzem nem kapok levegőt. Észre se veszem, hogy a könnyeim már arcára csöpögnek. Nem bírom a hiányát. Suttogása cseng a fülembe, újra boldog akarok vele lenni. Távozásával az élők között is csak halott lennék. Utána kell mennem, hogy vigyázzak rá.
Felemeltem a fejem és megláttam mellette heverni egy éles tárgyat, egy tőrt. Hosszasan néztem, majd anélkül, hogy elengedtem volna Avrilt utána nyúltam és a kezembe vettem. Csak néztem és néztem, remegő kezemmel magam felé fordítottam. Az égre szegeztem a tekintetem, mielőtt bármit is tettem volna.
- Hamarosan találkozunk... - suttogtam és különös érzésem támadt, boldogsághoz hasonló érzés kavargott bennem. Tekintem a földön fekvő szerelmemre szegeztem és végig simítottam arcán, másik kezemmel még mindig fogtam a kezét.
- Szeretlek - mondtam elcsukló hangon majd egy mély levegőt vettem. Viszlát világ! Egy határozott mozdulattal szúrtam mellkasomba a tőrt majd elakadt a lélegzetem és pokoli fájdalom vette át minden érzésem helyét. Látásom elhomályosult, elvesztettem az irányítást a gondolataim és a testem felett.
Láttam a fényt, a gyönyörű makulátlan fényességet és Őt, a csodálatos alakját. Boldogan rohantam felé és karjaimba zártam. Most már minden rendben lesz, hiszen itt újra együtt lehetünk, végre úgy, ahogyan mindig is akartuk.

 Vége



Sajgó szívvel gépeltem be az utolsó bejegyzést és borzasztó nagy félelemmel is. Bevallom sokat vívódtam a befejezésen, talán többet is, mint kellett volna, de végül így alakult. Méltó befejezés lett ennek a borongós, kiteljesedetlen szerelmes párnak, akik nagyon a szívemhez nőttek. A karakterek rengeteg fejlődtek a történet során és most érték el a végső tetőpontot. Nekem nagyon sokat jelentettek mind ők, mind pedig az olvasók, akik remélem meg lesznek elégedve ezzel a végkifejlettel is. 
Azonban még van egy kis dolog, amire kíváncsi lennék. Történt, ami történt, vég lett, ahogy vége lett, de vevők vagytok-e egy alternatív befejezésre avagy agy happyendre is? Gondolok itt arra, hogy elolvasnátok-e hogyan alakul, ha sikerül megmenteni Avril-t és nem fullad tragédiába a történet? Boldogan megírnám nektek, ha persze érdekel titeket. 
Érkezik még egy epilógus is, ami viszont ennek a résznek a nem is tudom, folytatása lesz(?) . visszatekintés a két főszereplő kapcsolatára és pillanataira, egy olyan végső búcsú. 
Nagyon szépen köszönök mindent Nektek! Ez volt az első igazi rendes történet, amit írtam és, aminek a legtöbb olvasója volt. Köszönöm! Köszönök mindent!
És hát, örülök, hogy megírhattam ezt a történetet és olvastátok!
Viszlát! 
Millió puszi, ölelés és szeret ! 
G Pataki xxx

1 megjegyzés:

  1. Drága G Pataki!

    Kijelenthetem, hogy ez a blog volt a legelső, amit olvasni kezdtem. Azonnal megfogott a történet, mindig izgatottan vártam a következő részeket. Ez a rész, az utolsó fejezet szívbemarkoló volt! :( Bíztam benne, hogy a végén Avril és Ash boldogok lesznek, kár, hogy nem így történt! :'( De hiába volt borzasztóan szomorú, imádtam! Méltó befejezése egy fantasztikus történetnek! Köszönöm szépen, hogy olvashattam a csodálatos blogod, egy élmény volt számomra! ♥

    Ui.: Ugye megírod, ha lesz újabb blogod, ugye linkeled nekünk? :)

    Hatalmas ölelés,
    Raven Black <3

    VálaszTörlés