2015. november 6., péntek

40. rész*


~ Ashton szemszöge ~

Könnyektől áztatott vörös szemekkel róttam az utcát, talán valami nyomot kerestem. De mégis milyen nyomot? Ki tudja mikor az a levél... 
A kétségbe esés teljes egészében maga alá gyűrt és már csak az irányított, elterült az egész testemben. Szívem darabokra tört, úgy éreztem, mintha halott lennék, de nem. Éltem, hiszen éreztem a fájdalmat. A fájdalmat, amit semmihez, sem tudtam hasonlítani. Égetett belülről a kép, ahogyan karjaimban fekszik és átölelem törékeny testét. Szemeimet valósággal kimarták a záporozó sós cseppek, ahogy néha szorosan összezártam őket. A reménye apró lángja is lassan kialudt bennem, de még mentem, még hinni akartam, bármennyire is esett nehezemre.
A bolt mögötti sikátorba tévedtem be. A sötétség mindent elrejtett, semmit sem láttam. A beton falak hideget árasztottak így vacogni kezdtem és összébb húztam magamon a kabátot. Fejemet minden irányba kapkodtam, hátha látok majd valamit. Lépteimet szaporáztam, mikor is egy szűk folyosót pillantottam meg a sikátor vége felé. Egész testemben megremegtem, amikor egy kopott fém ajtó tárult elém, amin nagyon halványan fény szűrődött ki. Nem tudtam jó helyen járok-e, de tudtam, hogy be kell mennem.
Rövid hezitálás után minden finomságomat bevetve nyomtam le a kilincset, ami engedelmeskedett és nesz nélkül nyithattam, ki résnyire az ajtót. Vak sötétségbe érkeztem meg, nem mozdultam, csak halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Kezeimet végig vezettem a falon, de beleütköztek egy hideg korlátba, amit megmarkoltam. Lábaimmal egy apró lépést tettem előre és ekkor éreztem, hogy egy lépcsősor tetején állok, ami a mélybe vezet. A korlátot erősen szorítva lépdeltem óvatosan lefelé. A szívem majd kiugrott, amikor már nem volt több lépcsőfok és a fogózkodó. A szűk hely kiszélesedett és egy hosszabb folyosó tárult elém, ami elkanyarodott és a végén fény csillogott. Nem volt semmi tervem mi lesz, ha odaérek, mit fogok tenni vagy akár mondani is, ha emberekbe botlok. Lehet, hogy nincs is itt. Vissza kéne fordulnom. Ha most megfutamodok egész életemben gyűlölni fogom, magam, hogy ekkora beszari alak voltam.
Mély levegőt vettem és lassú léptekkel megindultam előre. Remegtem, nem is tudom, hogy nem estem össze, de próbáltam uralkodni magamon. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszűrjek, valami hangot a síri csendből, de esélytelen volt. Megtorpantam, ugyanis megint egy ajtóhoz értem, aminek a felső részén rácsok voltak. Próbáltam felágaskodni, hogy azon betekintést nyerhessek, de akárhogy erőlködtem, nem értem fel addig. Nem volt más választásom, be kellett nyitnom az ismeretlen helységbe.
Jobb kezemet a fém kilincsre helyeztem, minden levegőt, amit a tüdőmbe szívtam kipréseltem és lenyomtam a nyitó kart. Szemeimet összezártam, mikor nyikorogva résnyire kitártam az ajtót, de a csend töretlen maradt. A fény egy a mennyezeten lógó lámpától származott, de az eredeti kettő sor égőből már csak egy pislákolt. A levegő tele volt porral és orrfacsaró bűz töltött meg mindent. Körbenéztem és agy alakot véltem felfedezni a szoba közepén elterülve. A lélegzetem elakadt, a lábaim földbe gyökereztek, de a kíváncsiságom mindent felülmúlt. Kínzó lassúsággal közelítettem meg. Ahogy a test mellé értem elborzadtam. A feje mellett egy óriási vér tócsa tátongott, a kezében pedig egy fegyver pihent. A gyomrom megrázkódott, az arcát viszont felismertem, még így is. Félelem és egy minimális öröm is előjött belőlem, hogy őt találtam meg holtan fekve.
Fejemet elfordítottam a középkorú nő holttestétől és tovább indultam a szobába. Halk nyöszörgés ütötte meg a fülem, amitől szívem hatalmasat dobbant. Nem hallottam pontosan honnan jött a hang így egy helyben kezdtem körbe-körbe forogni mígnem újra meghallottam. Gyors léptekkel szeltem át a nagy helységet, aminek a végén ismét egy ajtóba ütköztem. Nem jöhetett máshonnan a hang, csak ez az egy felfedezetlen terület maradt. Gondolkodás nélkül akartam feltépni a kilincset, ami nem mozdult. Hevesen feszegetni kezdtem a zárat, de nem értem el vele semmit, nem nyílt ki.
- Avril! - törtem meg kétségbe esett hangommal a csöndet. Nem jött válasz az ajtó mögül.
- Avril odabent vagy? - tettem fel elcsukló hangon a kérdést. - Ashton vagyok! Ne félj kihozlak onnan! - nem tudom miért kezdtem el beszélni, hiszen lehet, hogy csak képzelődtem és senki nincs az ajtó túloldalán, de engem ott és akkor ez cseppet sem érdekelt. Szent meggyőződésem volt, hogy az ajtó fogsága mögött Ő van.
Idegesen túrtam a hajamba és gondolkoztam. Hogyan jussak be? Hátrébb lépdeltem és az ajtóra meredtem. Minden dühömet, félelmemet és reményemet próbáltam összegyűjteni magamban, majd ezeket egyesítve rohantam neki az ajtónak. Hangos robaj és reccsenés és pokoli fájdalom, de sikerült.  Nagy levegőket vettem, hiszen úgy éreztem a szívem mindjárt kiugrik a helyéről és nem csak az adrenalin löket miatt. A sarokban ugyanis egy vékony női test hevert, szőke haja szétterült a kemény betonon és a hang hatására ismét egy nagyon halk nyögés hagyta el kiszáradt ajkait. Megsemmisülve rogytam mellé majd szemem minden milliméterét könnyek lepték el. Teste nagy részét sérülések és vérző sebek borították, alkarján egy hatalmas nyílt vágásból szivárgott a vér. Ruhái mocskosak voltak és rongyosak. Arca hófehér volt, szemeit csukva pihentette és láttam, hogy minden lélegzet vételt, az utolsónak éli meg. Én mégis akkor láttam a leggyönyörűbbnek.
Remegő kezeimmel minimálisan megemeltem a fejét, de ezt mind félve és az ölembe fektettem. Végig simítottam arcán, amire egy hosszabb sóhajjal válaszolt. Tudtam, hogy nem fog megszólalni és azzal is tisztába voltam, hogy lehet, hogy örökre hunyta le mesés szemeit.
- Én-én a-annyira sa-sajnálom... - akadtam meg minden egyes szavamban. Mindenem remegett és nem tudtam visszafojtani előtörő zokogásomat. - Minden az én hibám Avril - a neve kiejtése után elcsuklott a hangom és halk sírásba kezdtem. Éreztem, hogy még lélegzik és szenved. Letekintettem rá. Gyönyörű volt, mindig is az volt és az is marad.
- A-A-sh - szűrődtek ki az erőtlen, gyenge szavak csodás ajkain. Fejemet felkaptam, és arcát közre fogtam remegő tenyeremmel. Szemeit felnyitotta és mélyen enyéimbe nézett. Mind a ketten tudtuk, hogy nincs tovább. Éreztem, hogy fél, retteg, ahogy én is. Arcán egy magányos könnycsepp gördült le, nem követte több, a síráshoz sem volt ereje.
- Shh.. - cirógattam meg. - Minden rendben lesz. Ne félj, kérlek ne sírj.. - próbáltam nyugtatni holott teljesen összeomlottam. A  lapos pislogása elnyúlott, hosszan zárta le pilláit, de újra felnyitotta és engem kémlelt. Nagyon halvány mosolyra húzódott az ajka és minden megmaradt erejét összegyűjtötte, hogy gyönge kezét az enyémre helyezze.
- Szeretlek - suttogta utolsó leheletével gyengéden és érzelemmel dúsan. Tudtam, hogy többé nem fog megszólalni. Feladott mindent.
Óvatosan fölé hajoltam és gyengéden tapasztottam enyéimet hideg és élettelen ajkaira. Éreztem, hogy még érzékelte csókunkat, még próbált visszacsókolni, de már nem tudott. Azt akartam, hogy valami csodálatos érzést éljen át utoljára. Nem akartam elengedni, de már nem tudtam mit tenni. Pár pillanat múlva utolsó lélegzet vétele is tovapillant és végleg itt hagyott. Percekig fogtam még a kezét és néztem már élettelen arcát. Nem fogtam fel, képtelen voltam elengedni vagy akár elmozdulni mellőle. Az életemnek hivatalosan is vége.
Nélküle képtelen vagyok gondolkozni, úgy érzem nem kapok levegőt. Észre se veszem, hogy a könnyeim már arcára csöpögnek. Nem bírom a hiányát. Suttogása cseng a fülembe, újra boldog akarok vele lenni. Távozásával az élők között is csak halott lennék. Utána kell mennem, hogy vigyázzak rá.
Felemeltem a fejem és megláttam mellette heverni egy éles tárgyat, egy tőrt. Hosszasan néztem, majd anélkül, hogy elengedtem volna Avrilt utána nyúltam és a kezembe vettem. Csak néztem és néztem, remegő kezemmel magam felé fordítottam. Az égre szegeztem a tekintetem, mielőtt bármit is tettem volna.
- Hamarosan találkozunk... - suttogtam és különös érzésem támadt, boldogsághoz hasonló érzés kavargott bennem. Tekintem a földön fekvő szerelmemre szegeztem és végig simítottam arcán, másik kezemmel még mindig fogtam a kezét.
- Szeretlek - mondtam elcsukló hangon majd egy mély levegőt vettem. Viszlát világ! Egy határozott mozdulattal szúrtam mellkasomba a tőrt majd elakadt a lélegzetem és pokoli fájdalom vette át minden érzésem helyét. Látásom elhomályosult, elvesztettem az irányítást a gondolataim és a testem felett.
Láttam a fényt, a gyönyörű makulátlan fényességet és Őt, a csodálatos alakját. Boldogan rohantam felé és karjaimba zártam. Most már minden rendben lesz, hiszen itt újra együtt lehetünk, végre úgy, ahogyan mindig is akartuk.

 Vége



Sajgó szívvel gépeltem be az utolsó bejegyzést és borzasztó nagy félelemmel is. Bevallom sokat vívódtam a befejezésen, talán többet is, mint kellett volna, de végül így alakult. Méltó befejezés lett ennek a borongós, kiteljesedetlen szerelmes párnak, akik nagyon a szívemhez nőttek. A karakterek rengeteg fejlődtek a történet során és most érték el a végső tetőpontot. Nekem nagyon sokat jelentettek mind ők, mind pedig az olvasók, akik remélem meg lesznek elégedve ezzel a végkifejlettel is. 
Azonban még van egy kis dolog, amire kíváncsi lennék. Történt, ami történt, vég lett, ahogy vége lett, de vevők vagytok-e egy alternatív befejezésre avagy agy happyendre is? Gondolok itt arra, hogy elolvasnátok-e hogyan alakul, ha sikerül megmenteni Avril-t és nem fullad tragédiába a történet? Boldogan megírnám nektek, ha persze érdekel titeket. 
Érkezik még egy epilógus is, ami viszont ennek a résznek a nem is tudom, folytatása lesz(?) . visszatekintés a két főszereplő kapcsolatára és pillanataira, egy olyan végső búcsú. 
Nagyon szépen köszönök mindent Nektek! Ez volt az első igazi rendes történet, amit írtam és, aminek a legtöbb olvasója volt. Köszönöm! Köszönök mindent!
És hát, örülök, hogy megírhattam ezt a történetet és olvastátok!
Viszlát! 
Millió puszi, ölelés és szeret ! 
G Pataki xxx

2015. október 23., péntek

39. rész*


~ Ashton szemszöge ~

Idegesen lépdeltem a betonon és csak egy gondolat harsogott a fejembe, ami nem hagyott nyugodni. Minden az én hibám.. Persze simán lehet, hogy túldramatizálom a helyzetet és igazából nem is történt semmi, de az előérzeteim mást súgnak, valami nagyon rosszat. A kávézó előtt jártunk már, mikor megtorpantam és Michael felé fordultam. 
- Ha megakarnám ütni fogj le - néztem rá teljes komolysággal, de ő persze elnevette magát a kijelentésemen és csak játékosan oldalba bokszolt. Pedig én nem vicceltem. 
Megráztam a fejem és beléptem a kis épületbe. A kávé aromája egyből megcsapta az orrom, maga a hely igazán otthonos és kedves kinézetet tükrözött. Körbetekintettem az asztalok között, mikor a hátsó sarokban megpillantottam Hemmings-t, aki az ablakon bámult ki. Mikey felé biccentettem és határozott léptekkel indultunk meg felé. Rövid időn belül érzékelte a felé közeledő alakokat, így figyelmét nekünk szentelte.
- Pontosak vagytok - jelentette ki, mikor az asztal elé értünk, mire én csak a szemeimet forgattam meg és minden kérdezés nélkül leültem a vele szemben lévő székre. - Kávét vagy valamit nem kértek esetleg? - nézett ránk érdeklődően .
- Nem dumcsizni jöttünk Luke - morogtam, miközben összefontam mellkasom előtt a karjaim és hátradőltem a széken. 
- Sejtettem, bár azt még mindig nem árultad el mi is a baj... Szóval? - húzta fel a szemöldökét, miközben ajak piercingjét kezdte harapdálni. Mély levegőt vettem. 
- Reggel nem találtam Avrilt a lakásban, hagyott egy cetlit, amin az állt boltba ment, de nem jött vissza. Vártam 2 órát és sehol semmi. Aztán felhívtam a legjobb barátját, aki rám csapta a telefont azzal, hogy ez az én problémám és különben is miért hagytam este egyedül császkálni az utcán, amit nem értek. Ennyit tudok és őszintén? Azt sem zárom ki, hogy neked ehhez mind közöd van - magyaráztam. Az utolsó mondat hallatán szemei elkerekedtek és igen csak meglepett arckifejezést vett fel. 
- Szóhoz sem jutok... - hüledezett és fejét oldalra döntötte.  - Hogy én elrabolnám Avrilt? - tette fel a költői kérdésnek szánt mondatot, de nekem igenis szándékomba állt megválaszolni. 
- Azok után amit anno a kórházban műveltél és a legutóbbi eset, amikor még a saját testvéremet is ellene fordítottad... Nem tudok már semmi pozitív cselekedetet kinézni belőled - köptem a szavakat. Komolyan mély szánalommal, megvetéssel és haraggal nézek rá, akárhányszor is teszem. Sosem fogom tudni elfelejteni ezeket a dolgokat. 
- Lehet, hogy egy tetűláda voltam. de hidd el megváltoztam - mondta a legsablonosabb kifogást, amit eddig valaha hallottam. Azaz álszent duma, te jó ég, hogy nem szakad rá a plafon!
- Ó, hát persze! - válaszoltam cinikusan. 
- Figyelj rájöttem dolgokra, hogy mi a fontos nekem az életben és egyértelműen Lauren az első számomra és az ő érdekében voltam kénytelen változni. Én komolyan szeretem őt, és tudom, hogy te mindig is utálni fogsz, de a testvéred boldogsága csak fontosabb nem? - nézett rám kérdően. Ez mind szép és jó, csak rohadt nagy hazugság. Sosem fog megváltozni, biztos vagyok benne, hogy képtelen rá. 
- Ez engem nem érdekel... Most csak egy dolog számít, tudsz valamit Avril-ről? - tettem fel a kérdést idegesen. 
- Semmit. Amióta volt az az eset nem is láttam - válaszolt semleges hangnemben. - Sajnálom, de nem tudok segíteni, nem tudok semmit - vonta meg a vállát. Kisebb csend állt be közöttünk, majd rövid időn belül újra megszólalt : 
- És mi van azzal a gyerekkel, akit hívtál? Megkerested már? Ha ő tud valamit nála kéne próbálkoznod - vetette fel az ötlete. James, mégis ezek után keressem fel?
- Eléggé ellenséges volt, nem hiszem, hogy hajlandó lenne, akármit is mondani - válaszoltam komolyan.
- Majd én is elkísérlek titeket. Az én jelenlétemre hátha megered a nyelve - ajánlotta gonoszan vigyorogva.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - szólt közbe Michael, aki eddig csendben hallgatta a párbeszédünket. Nekem sincs jelenleg használhatóbb ötletem így sajnos muszáj lesz belemennem Hemmings felvetésébe.
- Legyen...  - mondtam beletörődve a ténybe, hogy Luke-al együtt keressük Avril-t.


~ Avril szemszöge ~

Fulladozva köhögtem, szinte úgy éreztem mindjárt kiköpöm a tüdőm, ami jelenleg alig bírta kiszűrni az oxigént a rengeteg por közül. A helység az eddiginél is sötétebb volt, nem láttam semmit, csak az ablak körül minimális fény szűrődött be, talán éjszaka van. Szemeimbe apró könnycseppek szöktek és halkan szipogtam, legszívesebben összegörnyedtem volna, de képtelen voltam megmozdulni, úgy éreztem mintha darabokban lennék. A karomon már több vágás és horzsolás is ékeskedett és biztos voltam benne, hogy a testem többi része is hasonló állapotban van. Féltem, valósággal rettegtem. De mitől is? Hogy meghalok? Ennél még a pokol is könyörületesebb. Attól, hogy még több fájdalom ér? Nem hiszem, hogy ez lehetséges. Féltem-e attól, hogy soha többé nem látom Őt? Igen, ettől rettegtem a legjobban. Nem akarok úgy meghalni, hogy nem ölelhetem át még egyszer szorosan, nem túrhatok göndör barna hajába és veszhetek el mámorító zöld szemeiben. Ahogy erre gondoltam a sós cseppek egyre gyorsabban záporoztak le arcomon. Nem halhatok meg úgy, hogy nem érezhettem utoljára csókjait és utolsó lélegzet vételemmel is azt nyögném, ki hogy szeretem őt. Mindig is szerettem. 
Hangos csörömpölés törte meg keserű gondolataim, ha jól figyeltem pontosan mellőlem jött a moraj. Káromkodások sokasága követte ezt, majd gyors léptek és újra csend lett. Tudtam, hogy a közelemben van. 
- Már nincs sok hátra ne sírjál! - tette a vállát a kezemre majd erősen rámarkolt a csontos felületre, amitől felszisszentem. Minden egyes érintése fájdalmat vont maga után. Utáltam mindent, magamat de legfőképpen őt. 
- Mivel rettentő nagyvonalú vagyok megengedem, hogy írj egy búcsúlevelet, ahhoz a senkiházihoz - megragadta jobb kezem és az eddigi égető érzés, amit a bilincs okozott megszűnt. Ha akartam volna se lett volna erőm menekülni. Beletörődtem a sorsomba. A sötétség hirtelen illant el és a helyét vakító világosság vette át. Szemeimet szorosan zártam le , majd lassan pislogva szoktam meg a fényt. Tekintetem végig vezettem magamon és ismét könnyek gyűltek a szemembe. Borzasztóan festettem. Lábamon a nadrág szinte mindenhol átázott a kés okozta szúrt sebektől, némelyik mélyebb seben volt egy gyenge kötés, de a legtöbb szabadon volt hagyva. A kezeim mocskosak és véresek voltak, mozgatni nem is tudtam a bal kezem. Fejem lecsuklott a látottaktól. Hogy lehetett erre képes? Miért? Komolyan képes ezt tenni a saját lányával? 
- Nesze - vágott le elém egy gyűrött A4-es papírt és egy tollat. - Kezdj hozzá.. Figyelmeztetlek, ha bármi olyat írsz nagyon megbánod és nem kezdhetsz újat! - ragadta meg a jobb kezem, amin egész eddig támaszkodtam. Egyensúlyom elvesztettem és már majdnem teljesen elterültem a padlón, mikor megfogott és a falnak lökött. Egy erőtlen nyögés kíséretében nyúltam a papírért és az íróeszközért. Fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá, mit írjak. 
- Kezd már el! - rivallt rám fülsiketítően. Összerezzentem a kellemetlen hanghatásra majd nem kis nehézséggel a kezembe fogtam a tollat, a papírt a földre raktam és felírtam : Drága Ashton!
A szavak csak úgy ömlöttek, mint vele együtt a könnyeim. Nem akartam sírni, de egyszerűen nem tudtam magamban tartani. Olyan ez, mintha számot kéne adnom a vele töltött pillanatokról. Sejtem, hogy már nincs sok hátra. Ha ezt megírtam már többé nem láthatom. Istenem, kérlek vigyázz rá!

~ Ashton szemszöge ~

James háza előtt álltunk mind a hárman és már készültem megnyomni a csengőt, mikor is Luke hirtelen ellökte a kezem. Kérdően bámultam rá.
- Várj! Mi lesz, ha nem is nyit ajtót? - kérdezte idegesen. 
- Rátöröm - válaszoltam elszántan, mire csak egy félmosolyt küldött és én végre megnyomhattam azt a nyomorult csengőt. Hátrébb álltam a lépcsőtől pár lépéssel majd vártunk. Rövidesen lépteket hallottam meg majd nyílt is az ajtó. Egy kíváncsi, de annál dühösebb tekintettel kerültünk szembe. Már próbálta volna ránk vágni az ajtót mikor is lábamat az ajtó csukódásának irányába tettem ezzel megakadályozva szándékát. 
- Én is örülök, hogy látlak - mormogtam mikor újra kitárta az ajtót. 
- Mit kerestek itt? - kérdezett idegesen. Szemeivel ölni tudott volna és már sejtettem, hogy nem igazán lesz velünk együttműködő. 
- Azt hitted lerázhatsz minket? Hogy lehetsz ekkora seggfej? - lettem idegesebb. - Láttad Avril-t este és nem vagy képes segíteni nekünk. Ha valami baja esik én esküszöm nagyon csúnya véged lesz! - szűrtem a fogai között. 
- Megfenyegetsz? - nézett rám felvont szemöldökkel, de nem láttam rajta félelmet, ami még jobban felhúzott. - Had mondjak el neked valamit drága Ashton! - dőlt neki összefont karral az ajtófélfának. - Tudom hol és mikor láttam Avrilt-t és eszem ágában sincs neked elmondani és tudod miért? Mert nem érdemled meg! Magára hagytad, hagytad, hogy sírjon és fájdalmat érezzen és ki volt mellette ? Én. Bizony. És tudd meg, hogy bármikor képes lett volna új életet kezdeni velem, ha nem térsz vissza. Sokkal jobban járt volna, ha sosem bukkansz fel újra. Tönkretetted! Minden egyes egyedül a te hibád. Nem fogok segíteni neked - fejezte be. Az eszem megáll ettől a mitugrász gyerektől komolyan. Még hogy ő meg Avril? Na ne álmodozzon már...
- Tudod az a szomorú ebben az egészben, hogy a csökött kis agyaddal nem bírod felfogni mi forog kockán! - lépett elő Luke és teljesen nyugodt hangnemben fojtatta, ami sokkal ijesztőbb volt, mintha ordibált volna. - Ha ugyanis nem segítesz nekünk megtalálni akár meg is halhat, és az nem Ashton hibája lesz, hanem a tiéd! Mert minél jobban húzod az időt, annál kevesebb esélyünk van rá, hogy megtaláljuk - James arcán valamiféle megvilágosodás jelent meg, talán végre felfogta a dolgokat. 
- Egy feltétellel árulom el, amit tudok... - nézett rám komolyan. - Ha ezután végre békén hagyod Avril-t és eltűnsz az életéből. Nem keresed, nem jössz vissza, eltűnsz. Értve vagyok? 
- Szerintem te nem vagy normális - nevettem fel hitetlenkedve. 
- Megmondtam. Vagy teljesíted, amit kértem, vagy topoghatsz továbbra is egy helyben - ismételte magát. Kérdően néztem Luke-ra, aki szintén tanácstalan tekintettel bámult vissza rám. 
- Rendben - egyeztem bele. - Halljuk mit tudsz 

****

A lépcsőházba érve láttam, hogy Avril postaládájában több levél is van így gondoltam kiszedem őket. Fáradtan estem be a lakásba olyan hajnali kettő tájékán. Egész álló nap a városnak azon részér jártam be, ahol a bolt volt, de semmit nem találtam és ez elkeserített. A konyhapultra dőltem majd ledobtam rá a levélkupacot  és kétségbeesetten a hajamba túrtam. Minden elveszett..
Pár perc után felegyenesedtem és a borítékokat kezdtem nézegetni. A legtöbb csak hirdetés illetve számla volt, de az utolsó megállt a kezemben. Ezen az én nevem szerepelt, nem volt rajt semmi más csak is a nevem. Remegő kezekkel és kíváncsisággal téptem fel a borítékot, ami egy gyűrött koszos papírt takart. Amint elolvastam az első sort nagyot dobbant a szívem. Ő írta. 

Drága Ashton!
Nem tudom mikor kapod majd meg ezt a levelet, de biztos vagyok benne, hogy akkor már többet sosem láthatsz. Fogalmam sincs mit írhatnék neked, hiszen nem hittem, hogy valaha így kell majd elbúcsúznom Tőled!
Olyan ritka dolog a szerelem, de én már az első pillantásodba beleszerettem és még mindig, ha rám nézel ugyanazt a bizsergést érzem, mint akkor, a legelső találkozáskor. Sosem értettem miért voltál annyira kegyes, hogy az életedbe engedtél. Nem lehetek elég hálás Neked, hogy megmentettél az ördögtől, habár ezúttal sajnos nem tudtál. Minden az én hibám. Nem voltam elég kegyetlen, mikor elhagytalak. Tudd meg, hogy nem önszántamból tettem. Daganatot találtak a szervezetemben akkor a kórházban és nem hittem abban. hogy túlélem. Nem akartalak kitenni annak a szenvedésnek, hogy láss meghalni. Mindig is szerettelek  és életem legnehezebb döntése volt, hogy elküldtelek. 
Azt hittem minden tökéletes mikor idejöttem. Teljesen azonban sosem tudtalak elfelejteni és Te sem engem. Megszakad a szívem, ha arra gondolok szinte nem is voltunk együtt. Pedig nekem minden vágyam az volt, hogy reggelente mellette ébredjek, hozzád bújva aludjak el és egy gyönyörű családunk legyen. 
Maradj erős helyettem is! Próbálj meg elengedni és tovább lépni! Te még túl fiatal vagy, ahhoz, hogy egy életen át gyászolj valakit, aki sosem volt igazán a tiéd Én fentről vigyázok majd Rád Ashton!
Most én leszek a Te őrangyalod! Bárcsak utoljára megcsókolhatnálak és láthatnálak Téged! Ne félj kérlek! Boldogan szeretnélek majd fentről látni! 
Örökké szeretni foglak Ashton!
Ez nem a vég, hanem valami új kezdete
Csókol, ölel, sirat 
Avril 

Hangos sírás tört ki belőlem és minden porcikám megremegett. Újra és újra olvasni kezdtem, de könnyimtől már nem láttam a szöveget. Lábaim nem bírtak tartani így a padlóra rogytam és erősen szorítottam magamhoz a levelet, amit biztos vagyok benne, hogy nagy szenvedéssel írt meg nekem. Miért? Képtelen vagyok feldolgozni. Csak sírtam és sírtam, nem tudtam abbahagyni. 

2015. szeptember 20., vasárnap

38. rész*


~ Avril szemszöge ~

Körbe vett mindaz, amitől rettegtem és halálosan féltem, de honnan is tudhattam biztosan, hogy ez nem maga a halál? Akkor nem éreznék fájdalmat. A mellkasomon pontosan ott, ahol mindig kalapál a szívem érzem most a kínt, ami éget, már lassan elporladok tőle. Remeg mindenem és inkább néznék farkas szemet a kaszással, mintsem, hogy újra kelljen élnem a múltam. Pedig ez vár rám.  Az agyam egy része erősen próbálja blokkolni az utolsó emlékem, de ez csak egy védekezés az ellen, hogy felébredjek, pedig már rég ébren vagyok.
Ziláltan veszem a levegőt a poros közegben nehezemre esik a légzés. Kemény és sivár talajon fekszem, de még óckodok attól, hogy felnyissam pilláim. Végül mégis megteszem.
A hely sötétségben fürdik, de nem is inkább amolyan szürkés ködben, ami rémisztő kinézetet ad, az amúgy is vérfagyasztó helyszínnek. Megmozdulni nincs erőm így tovább fekszem a talajon, és abban reménykedem, az csak egy rossz álom és hamarosan felébredek a Karjai között.
- Jó reggelt hercegnő! – hasított bele a csend harmóniájába a hangja. A vér megdermedt bennem. éreztem, hogy képtelen vánszorogni az ereimben.  – Igencsak  sokáig szundikáltál.. – továbbra is gúnyos volt és felettébb visszataszító. Léptei közeledtek felém. Istenem segíts nekem! Megállt, pontosan előttem. Alkarom egy erős szorításban ragadta meg és ülő testhelyzetbe húzott fel, ha nem szorított volna tovább, biztosan összeestem volna. Tekintetét kerülni próbáltam, de nem tudtam elbújni előle, többet nem. Szemeibe néztem fel, ahonnan a gonoszság mosolygott vissza rám. Arca öregedett, határozottan nem így emlékszem rá, bár sosem próbáltam visszaemlékezni az arcára. A ráncok összefutottak a szeme sarkában és haja még mindig idétlenül állt,  ám most szőke árnyalatban virított, ami talán eddig a legjobb, amit valaha viselt. Ruhája szakadt és mocskos, pont ő. Közelségében frusztráltan és állandó rettegésben éreztem magam. Nem szólt egyenlőre, csak sötéten vizslatott.
- Tönkre tetted az életem! – suttogta lidérc hangon. A bőröm borsózni kezdett a kiadott hangtól. – Ne aggódj, mindenért meg fogsz fizetni, garantálom! Hálátlan vagy, sosem hittem, hogy egy ilyen gyerekem lesz, mint te, aki ezt teszi az anyjával: börtönbe küldi. Szégyelld magad! – a sors iróniája, hogy pont ő mondja mindezt. Meg kellett volna rohadnod a rácsok mögött. Egy masszív fájdalmat kezdtem érezni a csuklómon, ami nem más volt, mint egy kötél, ami már irritálta a bőrömet. Kezét hajamba vezette, majd erőteljesen belemarkolt.  Felszisszentem, de akkor még az semmi sem volt. Felegyenesedett és hajamnál fogva húzott a kemény padlón, de szemeimbe könnyek sokaság tódult ugyanis eszembe jutott a tegnap este. Minden tökéletesen alakult, soha nem voltam boldogabb, mikor a karjai között voltam és minden egy pillanat alatt tönkre ment. Lehet, hogy soha többé nem látom Őt. 

~ Ashton szemszöge ~

A bőrömön kezdtem érezni a kinti markáns hideg szellőt, így feljebb húztam magamon a takarót. Kezemmel vakon tapogatóztam az ágy további részein, hogy magamhoz húzhassam Avrilt és ölelkezve aludjunk tovább. Hosszas tapogatózás után sem találtam meg a vékony test, ami hatására szemeim kipattantak és kisebb idegesség lett rajtam urrá. Gyorsan magamra kaptam az alsóm és kiviharoztam a konyhában, reménykedve, hogy ott van. A lakás csendes volt, túl csendes. A konyhába mentem , bár szemmel láthatóan ott sem volt. A pulton egy színes cédulát pillantottam meg, amin csak annyi állt, hogy boltba ment. Bosszankodva sétáltam át a nappaliba és ledobtam magam a kanapéra. Miért kellett neki ilyen korán felkelni mellőlem és elmenni? Utálok egyedül ébredni, főleg ezek után. A távirányító után nyúltam és bekapcsoltam  a TV-t, hogy ezzel is elüssem az időt, amíg megérkezik. 
* 2 órával később *
A lábammal dobolok a padlón és már nem tudom, hogy üljek vagy álljak, mert idegességemben, nem tudok egy helyben maradni. Már rég itthon kéne lennie... Lehet, hogy összefutott valakivel és beszélget. Lehet, de koránt sem biztos. Megöl ez a bizonytalanság.  
Berohantam a szobába, ahol is magamra kapkodtam a tegnapi ruháim. Telefonomat ezredjére is ellenőriztem nem küldött-e egy üzenetet, vagy akármit, de semmi. Semmi. 
Már a cipőmet rángattam fel a lábamra, amikor eszembe jutott, hogy valaki talán segíthet. James. 
Elvégre ők ketten nagyon jó viszonyban vannak és lehet, hogy most is vele van. Zseniális ötlet Ashton! 
A konyhába masíroztam, mert emlékeztem, hogy a hűtőn egy kis cetlin fent volt a telefonszáma. Idegesen tárcsáztam a számokat, majd hosszan kicsengett. Végül egy rekedtes hang szólt bele: 
- Háló? 
- Öhm, szia James? Ashton vagyok, Avril barátja.. - hadartam idegesen. 
- Á a bájgúnár.. - válaszolt cinikusa. Nem tudtam hova tenni a megnyilvánulását, hiszen tudtommal nem vagyunk rossz viszonyban, viszont nem is igen beszéltünk eddig még. 
- Figyelj szükségem van a segítségedre! - mondtam a lehető legkedvesebb hangon. - Avril eltűnt - nyögtem ki, végül rövid tanakodás után, hogy hogyan is közöljem vele. 
- Nos, ez a te problémád. Te vagy a barátja, neked kellett volna rá vigyáznod. Talán, ha nem hagyod, hogy este egyedül kolbászoljon nem történik semmi baja. Na szia - ezzel ki is nyomta. Hitetlenkedve tartottam még mindig a fülemhez a telefont. Ennek meg mi baja? És most döbbenek csak rá, hogy mit is mondott. Rossz előérzetem van. Nagyon rossz. 
Remegő ujjakkal tárcsáztam a következő számot. Ismét hosszasan kicseng, mintha már órák óta várnék arra, hogy végre beleszóljon. 
- Ember reggel 8 óra van ráadásul szombat, mondd, hogy a ház ég különben kinyomlak! - igen drága Michael barátomra bármikor számíthatok. 
- Kapd össze magad Clifford, Avril eltűnt, úgyhogy vakard ki a szemedből a pénteki buli maradékait és 10 perc múlva találkozunk a lakásod előtt! - hadartam el és kinyomtam. Belemélyesztettem a mobilt a zsebembe, felkaptam a kulcsot majd, amint bezártam az ajtót elviharoztam. 

Befordultam a sarkon és már láttam zsebre tett kézzel álldogálni barátom, aki meglehetősen álmosnak tűnt, még így messziről is. Lépteim megszaporáztam és már mellette is voltam. 
- Jó reggelt - fújtattam. Rekord idő alatt értem ide így próbáltam magam kicsit kifújni. 
- Jobbat.. Hallod ez komoly? Eltűnt? - érdeklődött. Bólogattam, mert még megszólalni képtelen voltam.  - Van ötleted hova mehetett? 
- Felhívtam azt a tetű James-t, de a kis pöcsfej kinyomott, meg konkrétan engem hibáztatott, hogy nem vigyáztam rá. Mindegy is. Figyelj én nem akarom az ördögöt a falra festeni,de mi van, ha Luke áll az ügy mögött? - tettem fel a kérdést, ami egész idevezető úton foglalkoztatott. 
- Hallod, nem tudom.. A múltkori eset után igazából már mindent kinézek Hemmings-ből, de ez már sok lenne. Hívjuk fel, kérjük meg egy találkozóra és faggassuk ki - javasolta. 
- Igen, ez tűnik a legjobb megoldásnak.. - győztem meg magam, hiszen semmi kedvem nincs azzal a seggfejjel beszélni, de hátha ő tud valamit. 
- Neked meg van a száma? - kérdeztem Michael-t, mert én mindig kapcsolatot megszakítottam vele hónapokkal ezelőtt. Bólintott majd kutakodott kicsit a mobiljában és már meg is volt a telefonszám. Beütöttem a telefonomba, és szinte azonnal bele is szólt: 
- Háló, itt Luke Hemmings 
- Itt Ashton Irwin - ennyit tudtam csak kinyögni. 
- Á, Ashton.. Milyen apropónak köszönhetem a hívásod? - cinikus hanglejtésétől a hányinger kerülgetett, de most az egyszer erőt vettem magamon, és megpróbáltam vele normálisan beszélni. 
- Baj van.. Mikor tudunk találkozni? - tértem a tárgyra, semmi kedvem nem volt tiszteletköröket futni. 
- Miféle baj? Csak nem Avril-ről van szó? - kérdezett vissza meglepetten. 
- De, róla, viszont, ahogy az előbb is utaltam rá, ez nem telefon téma. Tehát hol és mikor? - határozott voltam, nem fogok órákig fecsegni vele. 
- Legyen 20 perc múlva a 16. utcai kávézóban. Az egy csendes hely 
- Legyen. Húsz perc múlva.
- Visz hall - szólt bele semlegesen majd kinyomta. 
- Na? - érdeklődött Michael. 
- Húsz perc múlva okosabbak leszünk.